Testkép és esztétikai beavatkozások: mi a testdiszmorfiás zavar, és mikor érdemes segítséget kérni?

Mi a testképzavar (testdiszmorfiás zavar)?

A testdiszmorfiás zavar olyan állapot, amelyben az érintett külsejének egy vagy több jellemzőjét hibának látja, és rengeteg időt tölt azzal, hogy ezzel foglalkozik. Az adott jellemző többnyire olyan apró, hogy mások észre sem veszik, vagy nem tulajdonítanak neki jelentőséget. Az Egyesült Királyság Nemzeti Egészségügyi Szolgálata (NHS) mentális egészségi problémaként határozza meg ezt az állapotot, és egyértelműen kimondja: ha valaki ebben szenved, az nem jelenti azt, hogy hiú vagy a külsejének megszállottja; az állapot rendkívül megterhelő lehet, és befolyásolhatja a mindennapi életet.

Az aggodalom leggyakrabban az arcra irányul: a bőrre, az orra, az ajkakra, a hajra, az állkapocs vonalára. A test bármely része azonban az aggodalom középpontjába kerülhet. Bármely életkorban előfordulhat; leggyakrabban serdülőkorban és fiatal felnőttkorban kezdődik, és nőket és férfiakat egyaránt érint. Pontos oka nem ismert; összefüggésbe hozzák a családban előforduló hasonló állapottal, kényszerbetegséggel vagy depresszióval, valamint a gyermekkori csúfolással vagy zaklatással.

Itt fontos különbséget tenni. Az, hogy valakit időnként zavar a külseje, szeretne megváltoztatni egy vonását, vagy esztétikai beavatkozáson gondolkodik, még nem jelenti ezt a zavart. A különbség az aggodalom intenzitásában, az általa elfoglalt időben és abban rejlik, hogy mennyire korlátozza az életet.

Milyen jelek tűnnek fel?

Az alábbiak ebben az állapotban gyakori viselkedésformák és gondolatok. Egyenként nézve sok közülük olyasmi, amit időnként mindenki megtesz; az számít, ha állandóak, és szenvedést okoznak.

• Intenzív, tartós aggodalom a test egy bizonyos része, különösen az arc miatt
• A saját külső gyakori összehasonlítása másokéval
• Nagyon gyakori tükörbe nézés, vagy éppen ellenkezőleg, a tükrök és fényképek teljes kerülése
• Hosszas foglalatoskodás sminkkel, hajjal, ruházattal vagy testtartással a hibának vélt vonás elrejtése érdekében
• A bőr nyomkodása, tépkedése, piszkálása, hogy simává váljon
• Ismételt megnyugtatáskérés a hozzátartozóktól („Ugye nem nézek ki rosszul?”), és a kapott válasz ellenére sem jön megkönnyebbülés
• A munka, az iskola, a baráti találkozók vagy a fényképezkedés kerülése a külső miatt

Kezelés nélkül ez az állapot befolyásolhatja a munkát, a társas életet és a kapcsolatokat; depresszióhoz, önártalomhoz és öngyilkossági gondolatokhoz vezethet. Az NHS hangsúlyozza, hogy a tünetek kezelés nélkül aligha múlnak el maguktól, idővel súlyosbodhatnak, és a segítségkérésben nincs semmi szégyellnivaló.

Milyen gyakori az esztétikai beavatkozást kérők körében?

Egy különböző környezetekben végzett vizsgálatokat összesítő szisztematikus áttekintés szerint a testdiszmorfiás zavar gyakorisága a felnőtt népességben körülbelül 2 százalék. Ugyanebben az áttekintésben ez az arány az általános esztétikai sebészeti jelentkezők körében körülbelül 13 százalék, a kozmetikai bőrgyógyászati szakrendeléseken körülbelül 9 százalék, az orrplasztika miatt jelentkezők körében pedig körülbelül 20 százalék volt.

Egy másik, esztétikai sebészeti és bőrgyógyászati betegekre összpontosító metaanalízis hasonló képet fest: az esztétikai sebészeti betegeknél átlagosan 15 százalék, a bőrgyógyászati betegeknél átlagosan 13 százalék. E vizsgálat legfontosabb megállapítása azonban nem az átlagokra, hanem a tartományokra vonatkozik: az egyes vizsgálatokban az arányok 2 és 57 százalék között mozogtak.

Ezeket a számokat óvatosan értelmezze. A vizsgálatokat különböző országokban, különböző szűrőkérdőívekkel és többnyire műtéti vagy bőrgyógyászati betegeken végezték; a nem műtéti beavatkozásokra, például töltőanyagra és botulinum toxinra jelentkezőkre vonatkozó adatok kevesebbek. Biztonsággal annyi mondható: ez az állapot az esztétikai beavatkozást kérők körében lényegesen gyakoribb, mint az általános népességben, és sokszor nem ismerik fel.

Ez nem jelenti azt, hogy mindenki, aki esztétikai beavatkozást kér, mentális egészségi problémával küzd. A jelentkezők túlnyomó többségénél ez a zavar nem áll fenn. A számok csupán azt mutatják, miért szükséges, hogy az orvos a vizsgálat során szem előtt tartsa ezt a lehetőséget.

Megszünteti-e az esztétikai beavatkozás ezt az aggodalmat?

Többnyire nem. Egy 200, testdiszmorfiás zavarral diagnosztizált személyt vizsgáló tanulmányban a résztvevők mintegy kétharmada kapott nem pszichiátriai kezelést, például bőrgyógyászati kezelést vagy műtétet; ezek a kezelések ritkán javították a zavar tüneteit. Ugyanennek a kutatócsoportnak egy korábbi, 289 fős vizsgálata is hasonló eredményre jutott.

Egy, a témát kritikusan tárgyaló áttekintés megállapítja, hogy a rendelkezésre álló publikációk szerint az érintettek többségénél az esztétikai beavatkozások után rossz az eredmény. Ugyanez az áttekintés őszinte fenntartást is megfogalmaz: kevés a prospektív, jól megtervezett vizsgálat, és nem zárható ki teljesen, hogy egyes, enyhe tünetekkel élő, egyetlen testtájra korlátozódó aggodalommal küzdő személyek profitálhatnak a beavatkozásból. Ezért a döntést nem általánosítás alapján, hanem az adott személy állapotát értékelő orvosok hozzák meg.

Hogy az eredmény miért nem elég többnyire, az a probléma helyével függ össze. Ebben az állapotban a szenvedés forrása nem annyira a szövet formája, mint inkább az, ahogyan az adott testtájat az érintett érzékeli. Még ha a beavatkozás technikailag sikeres is, az érintett elégtelennek találhatja az eredményt, az aggodalom áttevődhet egy másik testtájra, vagy újabb beavatkozást kezdhet keresni ugyanarra a területre. Mivel minden beavatkozásnak megvan a maga kockázata, ez a körforgás haszon nélkül halmozza a kockázatokat. Az ismétlődő beavatkozási igény kérdésével „Tévhit: »A botox és a töltőanyag függőséget okoz, aki egyszer belekezd, nem tudja abbahagyni« – mit mond a tudomány?” című cikkünkben külön foglalkozunk.

Kérdések, amelyeket feltehet magának

Az alábbi kérdések az angliai egészségügyi irányelveket kiadó szervezet, a NICE által az orvosoknak javasolt szűrőkérdésekből lettek átvéve. Az orvosok ezekkel mérik fel, mennyire befolyásolja az aggodalom a mindennapi életet.

• Nagyon aggódom a külsőm miatt, és szeretném, ha kevesebbet kellene rá gondolnom?
• Pontosan mely vonásaim zavarnak a külsőmben?
• Egy átlagos napon hány órán át jár a fejemben a külsőm? (Az irányelv a napi egy óránál többet túlzottnak tekinti.)
• Hogyan befolyásolja ez az aggodalom az életemet?
• Megnehezíti-e a munkámat vagy azt, hogy a barátaimmal legyek?

Az esztétikai beavatkozások szempontjából hasznos lehet a következő kérdéseket is feltenni: megkönnyebbültem-e a korábbi beavatkozások után, vagy rövidesen új hibát kezdtem keresni? Ugyanazzal a panasszal több orvoshoz is elmentem? El tudom-e hinni a hozzátartozóimnak, amikor azt mondják: „Nem látok semmit”? Úgy gondolom, hogy a beavatkozás nélkül nem rendeződik az életem?

Ez nem teszt, és nincs pontszáma. Ha a kérdésekre „igen” a válasza, az nem jelent diagnózist; ha „nem”, az sem bizonyítja, hogy nincs probléma. Ha a válaszai elgondolkodtatják, az már elegendő ok arra, hogy beszéljen erről háziorvossal vagy mentálhigiénés szakemberrel.

Mit jelent, ha az orvos elhalasztja a beavatkozást, vagy nem javasolja?

Bántó lehet, ha egy orvos azt mondja: „Ezt most ne csináljuk”, vagy „Ezt a beavatkozást nem javaslom Önnek”. Pedig ez többnyire azt mutatja, hogy az orvos meghallgatta Önt, és nem csak a beavatkozásra, hanem Önre is gondol. A NICE irányelve azt ajánlja, hogy az orvosok az esztétikai vagy bőrgyógyászati beavatkozást kérőknél rendszeresen gondoljanak erre a lehetőségre, és hogy azokat, akiknél a zavar gyanúja felmerül, ebben tapasztalt mentálhigiénés szakember értékelje.

• Ha kicsi az esély arra, hogy a beavatkozás megkönnyebbülést hozzon, az orvos olyan kockázattól óvja meg, amelyből nem származna haszna.
• Ha először magára az aggodalomra kap segítséget, a később meghozandó döntés megalapozottabb lesz.
• A halasztás többnyire nem egy ajtó bezárulását jelenti, hanem a sorrend megváltozását: először értékelés, aztán döntés.
• Az a kezelő, aki minden kérést kérdés nélkül teljesít, nem biztonságosabb, mint az az orvos, aki az Ön érdekét tartja szem előtt.

Ha egy orvos nem javasolja a beavatkozást, ahelyett, hogy azonnal máshová menne, érdemes megkérdeznie az okát. Ha hasonló választ több orvostól is kapott, az figyelmet érdemlő információ. Az orvos és az intézmény kiválasztásakor figyelembe veendő szempontokat „10 pontos biztonsági ellenőrzőlista klinika és orvos választásához az esztétikai orvoslásban” című cikkünk, az első beavatkozást fontolgatóknak szóló általános keretet pedig „Útmutató azoknak, akik először vesznek igénybe esztétikai orvosi kezelést” című cikkünk tartalmazza.

Mennyire hat a közösségi média és a szűrők?

A szerkesztett és szűrt képek folyamatos nézése megváltoztathatja azt, hogy milyen arcot tartunk „átlagosnak”. Egy kvalitatív vizsgálatban, amely 24, feltűnően túlzott mértékű ajakfeltöltésen átesett nővel készült interjún alapult, a résztvevők többsége arról számolt be, hogy a közösségi média befolyásolta a szépségről alkotott képüket; a kutatók ezt az észlelés időbeli eltolódásaként írták le. Ez kis, válogatott csoport; ok-okozati összefüggést nem bizonyít. Mégis jó emlékeztető arra, hogy a beavatkozásról ne egy képernyőkép, hanem a tükörben látott arca és az orvosi vizsgálat alapján döntsön. A fiatal korban jelentkezőkről az „Esztétikai orvoslás fiataloknál” című cikkünkben olvashat.

Aggódom egy hozzátartozómért. Mit tehetek?

• Ne a látott „hibáról” vitatkozzon, hanem vegye komolyan a szenvedését: többet ér azt mondani, hogy „Látom, mennyire megvisel ez téged”, mint azt, hogy „Semmi bajod”.
• A külsejével kapcsolatos ismételt megnyugtatás rövid távú megkönnyebbülést hoz, de úgy tartják, hogy táplálja az aggodalmat. Megnyugtatás helyett javasolja, hogy együtt keressenek segítséget.
• Kerülje az olyan címkéket, mint a „hiú” vagy a „megszállott”, és a gúnyolódást; ez az állapot nem választás kérdése.
• Javasolja, hogy forduljon háziorvoshoz vagy mentálhigiénés szakemberhez; ha szeretné, ajánlja fel, hogy elkíséri a vizsgálatra.
• Ne sürgessen újabb beavatkozást, de ne is próbálja megtiltani; javasolja, hogy a döntés egy értékelés után szülessen meg.
• Ha reménytelenséget, olyan kijelentéseket, mint „Nem akarok élni”, vagy önártalom jeleit észleli, ne hagyja egyedül, és kérjen sürgős segítséget.
• Ügyeljen a saját határaira és egészségére is; a támogató szerep megterhelő lehet.

Vannak-e hatékony kezelések?

Igen. Az NHS és a NICE két megközelítést javasol ennek az állapotnak a kezelésére: a kognitív viselkedésterápiát és az antidepresszánsok egy csoportját. A kognitív viselkedésterápia célja, hogy az érintett felismerje az aggodalmat kiváltó helyzeteket, és megváltoztassa az ezekre adott reakcióit; többnyire magában foglalja az addig került helyzetekkel való fokozatos szembenézést és az olyan viselkedések csökkentését, mint a tükörben való ellenőrzés. A gyógyszeres kezelésben a szerotoninrendszeren keresztül ható antidepresszánsokat alkalmaznak. Arról, hogy melyik megközelítést, mikor és mennyi ideig alkalmazzák, mentálhigiénés szakember dönt; súlyos tünetek esetén a kettő együtt is javasolható.

A bizonyítékok erősségéről őszintén kell beszélni. Egy Cochrane-áttekintés arról számolt be, hogy akkoriban kevés és kis létszámú randomizált kontrollált vizsgálat állt rendelkezésre, amelyek arra utaltak, hogy mind a gyógyszeres kezelés, mind a kognitív viselkedésterápia hasznos lehet, de az eredményeket meg kell ismételni. Ezek a kezelések tehát a szakmai szervezetek által ajánlott, hatékonyságukat alátámasztó bizonyítékokkal rendelkező lehetőségek, de nem mindenki reagál rájuk egyformán, és a javulás időbe telik.

Első lépésként közvetlenül vagy háziorvosán keresztül fordulhat pszichiáter szakorvoshoz. Az is egy kezdet, ha az esztétikai beavatkozás miatt felkeresett orvosnak nyíltan elmondja az aggodalmát; orvosa megfelelő szakemberhez irányíthatja. Közben a rendszeres alvás, a mozgás és a szeretteivel töltött idő támogató lehet, de nem helyettesíti a kezelést.

Összegzés

Ha a külsejével kapcsolatos aggodalom élete nagy részét kitölti, a probléma nagy valószínűséggel nem a tükörben, hanem magában az aggodalomban van, és erre létezik hatékony segítség. Ebben az állapotban az esztétikai beavatkozások többnyire nem hozzák meg a várt megkönnyebbülést. Az az orvos, aki elhalasztja vagy nem javasolja a beavatkozást, nem Ön ellen, hanem Ön mellett áll. A segítségkérés nem gyengeség, hanem annak a kezdete, hogy a problémát a megfelelő oldaláról oldja meg.